2011. november 12., szombat
Határsáv
Némán kiáltok a szélnek (mindenki alszik jaj de mélyen alszik)
Hangtalan ordít bennem a keserűség (szétfeszít)
Nem tehetem nem tehetem ki őket ekkora tehernek (ha nem is pusztulnának meghalna bennük valami)
De a mélység magához vonz (aszfaltmágnes)
Hív hív hív engem hív
Most már minden egyszerű (a halálos zűrzavarban rend lett, ó rend lett)
Vegytiszta könny a mocskos földön
Fáj vagy nem fáj? (nem tudom)
Imbolyog a lég körbevesz a süvöltés (szeretem szeretem ahogy tépi a hajam)
Vak minden ablak (nem látnak engem a szegélyen)
Érzem, hogy nem érzem.
Nem szédülök. Vagy igen?
Nem tudom. Dobog a szívem.
Világ-peremen állok lábujjhegyen
Azon elmélkedem
Miért ne szakadjon meg most lélegzetem?
Beomlanak a falak (fel ne ébredjenek)
Zsibbad agyamban a káosz s a rend
Mi legyen velem?
Euklidész tévedett, mikor a szögeket mérte.
Newton is tévedett, mikor az almát kezébe vette.
Mert próbálom, de nem esem le!
2011. október 30., vasárnap
Disszonáns-nyöszörgő halott húsgöngyölegekből
Ízleld: pompás éjjeli termék ez
bíborzöld omladéknedvekből szőtt
ragadós aranyfonalak
gargalizálj az életnek nevezett szürke gennyháló
mindennapos hajszájával
s hajszála netalán megakad torkodban
csomókban
összefonódva kitépett csövekkel
felszántott belekkel
térdelj
s fogadd éltető aranysugarakat
csodás meghunyászkodásban
mikor már a kulcscsont roppan
akkor is viseld arisztokratikus csöndességgel
a megaláztatás újabb tűit újabb pengéit
de ne sírj...
nézd ma reggel
füstbe kelt a Nap
betakarni a fájdalmat.
s a legvégén úgyis
a Teljesség marad utoljára.
2011. október 21., péntek
Reggel
2011. október 9., vasárnap
Isten vacsorája
Zsíros a húsom
megkeseredett hugysárga zsír
tegnap tövig nyomtam belé a (hulla)zsákvarrótűt
mire csontot ért
meggörnyedt elvásott csonkot
ezen röhögtem teli szájjal
szétrepegetett hátbőrcafatokkal
gubóztam be magam
aznap
a felhőkből híg ürülék hullott alá
s az embereken akik
az újságpapír(szemfedél) alatt szunnyadtak
legyek lakmároztak
kivillant az ajaktalan műfogsor a takarók alól
aznap
tövig vágtam a pengét a körmük alá
szaru(koporsó)t faragtam
a zsírevéstől szétrepedt
hártyaszárnyas dögöknek
s vizeletet sírtak
a kirántott szembe vezetett kanülök
aznap
minden megmérettetett
súlyra
és
minőségre
aznap
cuppogott a sok megerjedt szerv
az isteni izzadtságban
aznap
zsigerek folytak le a csatornákba
aznap
megüresedtek a járdaszegélyek
aznap
egy jót zabáltam a nyomorúságból
(Mintha kicsit ki lettem volna készülve idegileg az orvosin... Még nekem is felfordult a gyomrom attól, amit akkoriban írtam. :D)
megkeseredett hugysárga zsír
tegnap tövig nyomtam belé a (hulla)zsákvarrótűt
mire csontot ért
meggörnyedt elvásott csonkot
ezen röhögtem teli szájjal
szétrepegetett hátbőrcafatokkal
gubóztam be magam
aznap
a felhőkből híg ürülék hullott alá
s az embereken akik
az újságpapír(szemfedél) alatt szunnyadtak
legyek lakmároztak
kivillant az ajaktalan műfogsor a takarók alól
aznap
tövig vágtam a pengét a körmük alá
szaru(koporsó)t faragtam
a zsírevéstől szétrepedt
hártyaszárnyas dögöknek
s vizeletet sírtak
a kirántott szembe vezetett kanülök
aznap
minden megmérettetett
súlyra
és
minőségre
aznap
cuppogott a sok megerjedt szerv
az isteni izzadtságban
aznap
zsigerek folytak le a csatornákba
aznap
megüresedtek a járdaszegélyek
aznap
egy jót zabáltam a nyomorúságból
(Mintha kicsit ki lettem volna készülve idegileg az orvosin... Még nekem is felfordult a gyomrom attól, amit akkoriban írtam. :D)
2011. szeptember 25., vasárnap
Vad, fekete éjszaka
Hugh Macdiarmid: A sövény mögött
Szili József fordítása
Vad, fekete éjszaka volt.
s elűztük a sötétet
határtalan nagy fénnyel.
Vad, fekete éjszaka volt,
Mi megbújtunk szívében
de a fagyból csak annyi
ért minket, hogy hevünktől
ne tudjunk megolvadni.
Vad, fekete éjszaka volt,
de a szélrohamok
zúgásán át a szívünk
győzelmesen dobolt.
Vad, fekete éjszaka volt,
s a kerek földből alánk
csak annyi kellett, hogy tudjuk:
létezik a világ.
2011. július 16., szombat
[Reggel ölébe ültetett a bánat...]
2011. június 18., szombat
Heldenstod VII. (utolsó rész)
(a sorozat előző részei: I., II., III., IV., V., VI.)
Határok nélkül
Skizofrén arcomat vízbe merítem
és iszapba. Lassan elfárad a szemem,
noha mégis figyelek
a bordáim közé
metszed ovális alakba
vigyázó szemem.
Mielőtt elmész, s
mielőtt elmegyek, homokként szórj
paranoid perceket,
hogy sejtemig szédüljek bele.
S ne tudjam, hol végződik
S hol kezdődik
értelmem tudathatára.
Gyermekként éreztem
e tudattalan partnélküliséget,
Ahogy ültem homokcsészémmel
egyre beljebb világomba.
Minden percet képzetem lüktetett át,
S te kénytelen szürcsölted a
Homokteát.
Határok nélkül
Skizofrén arcomat vízbe merítem
és iszapba. Lassan elfárad a szemem,
noha mégis figyelek
a bordáim közé
metszed ovális alakba
vigyázó szemem.
Mielőtt elmész, s
mielőtt elmegyek, homokként szórj
paranoid perceket,
hogy sejtemig szédüljek bele.
S ne tudjam, hol végződik
S hol kezdődik
értelmem tudathatára.
Gyermekként éreztem
e tudattalan partnélküliséget,
Ahogy ültem homokcsészémmel
egyre beljebb világomba.
Minden percet képzetem lüktetett át,
S te kénytelen szürcsölted a
Homokteát.
2011. május 19., csütörtök
Szomjúság
Kő-hártya arcomon kiszáradtak a medrek.
Évek sírták tele folyóvá,
de rég kiapadt e tiszta forrás.
Partján romok s pár elhajított
üvegcserép,
kukába való emlékek,
szemétre vetett gyöngyszemek,
felfúvódott hulla-szeretőim
bánatos vigyora.
A magány a legkíméletlenebb eróziós erő.
Falatonként koptatja le
fél-szárnyam megmaradt csonkjait, és
bugyborékolva hörög a vérem mámorától.
Bőröm szikla barázdáiba törik csak bele
fogatlan állkapcsa.
Még mindig várom, hogy valaki
új folyót sírjon nekem.
2011. május 15., vasárnap
Heldenstod VI.
(a sorozat előző részei: I., II., III., IV., V.)
Kinyújtott karom a térben.
Szemem az eget kémleli s
irigyli az egymásba égő bolygók
mosolyát, soha nem bántam
ennyire, így, hogy ugrált körülöttem
egy gőgös atom,
s csak egy szó kellett volna,
s akkor semmi. Vége.
De bánatában alakot vált,
kísér, akárhová is megyek,
fáradt ajkam lehel néma szavakat.
Csak a karomat fogd meg
és rend lesz a káoszban.
Rend és fájdalom.
Bolygóink talán összeérnek,
összemosolyognak a lidérces fényben,
S akkor az atom elemeire esik szét,
De a rend bennünk tovább él,
míg meg nem bomlik agyunk, s újra szülnek
egy gyilkos atomot.
Kinyújtott karom a térben.
Szemem az eget kémleli s
irigyli az egymásba égő bolygók
mosolyát, soha nem bántam
ennyire, így, hogy ugrált körülöttem
egy gőgös atom,
s csak egy szó kellett volna,
s akkor semmi. Vége.
De bánatában alakot vált,
kísér, akárhová is megyek,
fáradt ajkam lehel néma szavakat.
Csak a karomat fogd meg
és rend lesz a káoszban.
Rend és fájdalom.
Bolygóink talán összeérnek,
összemosolyognak a lidérces fényben,
S akkor az atom elemeire esik szét,
De a rend bennünk tovább él,
míg meg nem bomlik agyunk, s újra szülnek
egy gyilkos atomot.
2011. május 1., vasárnap
Heldenstod V.
2011. április 30., szombat
Heldenstod IV.
(a sorozat előző részei: I.,II.,III.)
Apró mécses lobogott a szobában. Halkan figyelt, mint aki éppen melegíteni készül: fel-felkapaszkodott édes lángja. Látogatóba jöttem Hozzád. Elloptam a pillanatot. mosolyt az almáktól, simogatást a meleg szellőktől, szelíd napot könnyek szárítására. Az apró mécses szuszogott és vele együtt Ő is. Hozzábújtam, de már nem tudtam hinni. Hozzá, de féltem bízni. Ő aludt, éreztem lassú méreg kavarog testében, s arra vár, csókjával pusztítson el engem is. Megsimogattam édes fejét, könnyeim- keserű patakok, csurogtak le. S a mécses elaludt.
Apró mécses lobogott a szobában. Halkan figyelt, mint aki éppen melegíteni készül: fel-felkapaszkodott édes lángja. Látogatóba jöttem Hozzád. Elloptam a pillanatot. mosolyt az almáktól, simogatást a meleg szellőktől, szelíd napot könnyek szárítására. Az apró mécses szuszogott és vele együtt Ő is. Hozzábújtam, de már nem tudtam hinni. Hozzá, de féltem bízni. Ő aludt, éreztem lassú méreg kavarog testében, s arra vár, csókjával pusztítson el engem is. Megsimogattam édes fejét, könnyeim- keserű patakok, csurogtak le. S a mécses elaludt.
2011. április 3., vasárnap
Temető vagy
2011. március 13., vasárnap
Mikor a fény elragad minket
Egy tisztás az erdőben
Amin szikrát vet a Nap és
Fái börtönünk rácsai lettek
Ezen a tisztáson, mely istené.
Éget, perzsel
Amint a fény húsunkat nyalja
Füst száll az égbe
Felhővé porlik létünk alakja.
A sír foglyaként
Isten jóságával kínozva...
Nincs már láng, sem gyűlölet
Nekik volt igazuk, megérkeztünk
a Pokolba.
Varg Vikernes: Hvis Lyset Tar Oss
En aapning i skogen
Hvor solen skinner
Hindret av trerne fanges vi
I denne guds aapning
Det brenner det svir
Nar lyset slikker vaart kjott
Opp mot skyene en roeyk
En sky av vaares form
Fanget av begravelsen
Pinse vi av guds godhet
Ingen flammer intet hat
De hadde rett vi kom til
Helvete
(Saját műfordítás a norvég és angol szöveg együttes felhasználásával.)
2011. március 3., csütörtök
A nem fogadott hívás helyett
Kiürült időben előremeredve
ülök
fekszem
járkálok
a tükörképemet fojtogatva megoldást várok
ez az én izgága igazságkeresésem
a mese megfeneklett valahol
és nem tudom eldönteni,
hogy biztos én voltam-e a jó?
ez még a hétpróba vagy amikor már megbűnhődnek
a szörnyek?
egy gyenge pillanatomban kértelek,
törd le az arcom,
hogy ne legyen hely a könnyeknek
végigcsordulni
s most, hogy megint aláznak
csak egy nagy száraz lyuk tátong
rajtam
ejtőernyő nem volt a köldökzsinórhoz
talán akkor törtem így össze
kibicsaklott kezeim közt kiszöktek
az illúziók és az évek
már megint aláznak
de hát érezni akartam újból
és mikor belekóstolok
meglepően jól esik az alkohol.
ülök
fekszem
járkálok
a tükörképemet fojtogatva megoldást várok
ez az én izgága igazságkeresésem
a mese megfeneklett valahol
és nem tudom eldönteni,
hogy biztos én voltam-e a jó?
ez még a hétpróba vagy amikor már megbűnhődnek
a szörnyek?
egy gyenge pillanatomban kértelek,
törd le az arcom,
hogy ne legyen hely a könnyeknek
végigcsordulni
s most, hogy megint aláznak
csak egy nagy száraz lyuk tátong
rajtam
ejtőernyő nem volt a köldökzsinórhoz
talán akkor törtem így össze
kibicsaklott kezeim közt kiszöktek
az illúziók és az évek
már megint aláznak
de hát érezni akartam újból
és mikor belekóstolok
meglepően jól esik az alkohol.
2011. január 11., kedd
Csak az elfeledett erdő látta...
[Találtam véletlenül egy jó régi novellámat...Beteszem ide, hátha felfedez a Tiffany vagy a Romana könyvsorozat.:D Nem is tudom, hogy szörnyülködjek-e rajta, vagy elégedett legyek a szakítás utáni kulturált bosszúterápiámtól. Mindenesetre jó olvasgatást!]
Imádom a késő-tavaszi időt. Ahogy körbevesz a lágy, de még nem tolakodó melegével, ahogy az orgonák s akácok intenzív illata csiklandozza orrom, ahogy a rigó ugrál lábam előtt a buján zöldellő fűben. De amit igazán legjobban szeretek benne, azok a szeszélyes záporok, amik megajándékoznak szinte minden másnap mélabús zokogásukkal.
Aznap is felhők osontak a láthatáron, még csak ígérve a zivatart. Mi nem hittük el nekik. Hiszen minden egyes pillanat drága volt nekünk, amikor érezhettük egymást testközelből is.
Nagyon sokat dolgozott. Nekem már-már lelkiismeretfurdalásom volt, hogy én még nem dolgozom, s nem fáradok el úgy, ahogy az ő teste-lelke. Tiszteltem a szorgalmáért: mindenkiben ezt kerestem őelőtte is. De nemcsak ezt találtam meg benne: a másik felem volt. Már azelőtt szerettem, hogy megismertem volna. Furcsán hangzik, elhiszem, de tudtam, hogy minden egyes nap ott van ő is a városban, s vágyakoztam arra a pillanatra, mikor végre megláthatom, megszólíthatom, megismerhetem. Sokat kellett várnom, mire türelmem gyümölcsöt érlelt. S sokat szenvednem miatta. Talán jobb is volt így, talán jobb volt, hiszen így megbecsültem a drága pillanatokat, mikkel megajándékozott.
Nagyon szerettünk az erdőben sétálni. Csak csendesen, finoman lépdelve egymás mellett. Nem szóltam, nem szólt. Eltávolodtunk a külvilágtól, nem zavart minket a sok kívülről ért bántás és az állandó zaj. Ketten voltunk a nyugalom elfeledett erdejében. A mi némaságunk nem kínos csend volt, hanem a tiszta bizalom egymás iránt.
Már nagyon messze jártunk az ismert világtól, már nagyon mélyre süllyedtünk a rengetegben. Az ég csak apró foltban látszott, tengerszem a lombhegyek hasadékain. Nem láttuk a közelgő égszakadást, csak a finom vibrálás nehezedett ránk a párás légben. Puha mohapárna ringásában ültünk, szemben egymással, felittam tekintetének minden rezdülését. Az övé voltam, csak az övé, teljes valómban.
Mintha a súlyos levegő s a tapintható elektromosság egyszerre csapott volna a természetbe s belénk: egyszerre zengett az első villám dörgése s egyszerre csattant az első szenvedélyes csók. Drága csók volt, a bensőm mindig sírt örömében, ha ajkamhoz ért. Gyengéden ölelt, mint mindig, s szinte már elfeledtem az első kudarcokat, mikor nem szeretett engem. Akkor is szomjaztam az érintését, s meg is tette mit kívántam. De féltem, mit hoz a következő pillanat, féltem, az a gyakran látott szörny ismét támad: a Visszautasítás. Igen, szinte már elfeledtem, s szinte már őszintén feloldódtam az ölelésében.
Komolyan, sírt a lelkem mikor láthattam, mikor hozzáérhettem: az öröm s a múlandóságtól való félelem könnyei voltak. Most zokoghattam, most kínozhatott a bizonytalansággal. Mert most kincset rejtettünk a folyton szökő percekbe. Lágyan simított, óvó könnyedséggel, vigyázva, hogy meg ne sértsen, meg ne bántson.Ujjaim kósza hajával játszottak, soha meg nem unva a cirógatást. Duzzadó rügyek,selymes érintések szőtték mosollyá a pillanatot. S a villámok egyre vadabbul cikáztak. Átadták testünknek az őserőt, miért eljöttünk ide. Gyógyultunk.
Mindig meggyógyított. Nem tudom, hogyan, de ha végigsimította kezével a fájó részem, mintha nem is fájt volna sohasem. Talán tényleg létezett benne a táltosok ősi vére? Lehet. De mindig segített. Igyekeztem meghálálni s ámítani magam, hogy sikerülhet lemosnom sebeit. Itt az erdő mélyén, a villanó ég alatt, szerettem volna hinni, hogy megpihen ő is ölemen. Én mindent megtettem. S mire hatalmas cseppekkel meglódult a késő-tavaszi eső, már nemcsak a lelkem, a testem is egy volt vele. Nem,nem csak ez. A Létem maga volt az övé. Vajon akarta ezt? Vajon ő is így akarta?
Ránk omlottak a szürke fellegek, verték húsunkat a vízfolyamok. Térdeim a mohaágyon. Magam előtt csak őt látom. Gerincét ősöreg tölgy támasztotta. Földből kimeredő gyökerek. Szikár vállát verdeste nedves-halott-csöpögő hajam. Most is bizsergek, ha arra az elemi lüktetésre gondolok. Sóhajok...
Éreztem, ahogy életre kelnek a gubancos gyökerek az egyre szigorúbb zuhatagban. Édes nyakát körbefonták, kedves kezét megbéklyózták. Eddig húnyt hidegkék szeme felpattant s kérdőn-kérőn nézett villámló pupillám mögé. De nem volt ott már semmi. Ág-kezeim szorosra záródtak, s azt mondta nekem az örök némaság előtt utoljára: szeretlek. Én is szeretlek, kedvesem. Szeretlek. Halálosan szeretlek.
Elernyedt testét elnyelte a mállott föld, üveges-kék szemével sírón-kérőn-fájón meredt rám. Nézett, de már nem láthatott. Mennyit szenvedtem miattad, mennyit szenvedtem. S most 'halált virágzott a türelmem'...
Imádom a késő-tavaszi időt. Ahogy körbevesz a lágy, de még nem tolakodó melegével, ahogy az orgonák s akácok intenzív illata csiklandozza orrom, ahogy a rigó ugrál lábam előtt a buján zöldellő fűben. De amit igazán legjobban szeretek benne, azok a szeszélyes záporok, amik megajándékoznak szinte minden másnap mélabús zokogásukkal.
Aznap is felhők osontak a láthatáron, még csak ígérve a zivatart. Mi nem hittük el nekik. Hiszen minden egyes pillanat drága volt nekünk, amikor érezhettük egymást testközelből is.
Nagyon sokat dolgozott. Nekem már-már lelkiismeretfurdalásom volt, hogy én még nem dolgozom, s nem fáradok el úgy, ahogy az ő teste-lelke. Tiszteltem a szorgalmáért: mindenkiben ezt kerestem őelőtte is. De nemcsak ezt találtam meg benne: a másik felem volt. Már azelőtt szerettem, hogy megismertem volna. Furcsán hangzik, elhiszem, de tudtam, hogy minden egyes nap ott van ő is a városban, s vágyakoztam arra a pillanatra, mikor végre megláthatom, megszólíthatom, megismerhetem. Sokat kellett várnom, mire türelmem gyümölcsöt érlelt. S sokat szenvednem miatta. Talán jobb is volt így, talán jobb volt, hiszen így megbecsültem a drága pillanatokat, mikkel megajándékozott.
Nagyon szerettünk az erdőben sétálni. Csak csendesen, finoman lépdelve egymás mellett. Nem szóltam, nem szólt. Eltávolodtunk a külvilágtól, nem zavart minket a sok kívülről ért bántás és az állandó zaj. Ketten voltunk a nyugalom elfeledett erdejében. A mi némaságunk nem kínos csend volt, hanem a tiszta bizalom egymás iránt.
Már nagyon messze jártunk az ismert világtól, már nagyon mélyre süllyedtünk a rengetegben. Az ég csak apró foltban látszott, tengerszem a lombhegyek hasadékain. Nem láttuk a közelgő égszakadást, csak a finom vibrálás nehezedett ránk a párás légben. Puha mohapárna ringásában ültünk, szemben egymással, felittam tekintetének minden rezdülését. Az övé voltam, csak az övé, teljes valómban.
Mintha a súlyos levegő s a tapintható elektromosság egyszerre csapott volna a természetbe s belénk: egyszerre zengett az első villám dörgése s egyszerre csattant az első szenvedélyes csók. Drága csók volt, a bensőm mindig sírt örömében, ha ajkamhoz ért. Gyengéden ölelt, mint mindig, s szinte már elfeledtem az első kudarcokat, mikor nem szeretett engem. Akkor is szomjaztam az érintését, s meg is tette mit kívántam. De féltem, mit hoz a következő pillanat, féltem, az a gyakran látott szörny ismét támad: a Visszautasítás. Igen, szinte már elfeledtem, s szinte már őszintén feloldódtam az ölelésében.
Komolyan, sírt a lelkem mikor láthattam, mikor hozzáérhettem: az öröm s a múlandóságtól való félelem könnyei voltak. Most zokoghattam, most kínozhatott a bizonytalansággal. Mert most kincset rejtettünk a folyton szökő percekbe. Lágyan simított, óvó könnyedséggel, vigyázva, hogy meg ne sértsen, meg ne bántson.Ujjaim kósza hajával játszottak, soha meg nem unva a cirógatást. Duzzadó rügyek,selymes érintések szőtték mosollyá a pillanatot. S a villámok egyre vadabbul cikáztak. Átadták testünknek az őserőt, miért eljöttünk ide. Gyógyultunk.
Mindig meggyógyított. Nem tudom, hogyan, de ha végigsimította kezével a fájó részem, mintha nem is fájt volna sohasem. Talán tényleg létezett benne a táltosok ősi vére? Lehet. De mindig segített. Igyekeztem meghálálni s ámítani magam, hogy sikerülhet lemosnom sebeit. Itt az erdő mélyén, a villanó ég alatt, szerettem volna hinni, hogy megpihen ő is ölemen. Én mindent megtettem. S mire hatalmas cseppekkel meglódult a késő-tavaszi eső, már nemcsak a lelkem, a testem is egy volt vele. Nem,nem csak ez. A Létem maga volt az övé. Vajon akarta ezt? Vajon ő is így akarta?
Ránk omlottak a szürke fellegek, verték húsunkat a vízfolyamok. Térdeim a mohaágyon. Magam előtt csak őt látom. Gerincét ősöreg tölgy támasztotta. Földből kimeredő gyökerek. Szikár vállát verdeste nedves-halott-csöpögő hajam. Most is bizsergek, ha arra az elemi lüktetésre gondolok. Sóhajok...
Éreztem, ahogy életre kelnek a gubancos gyökerek az egyre szigorúbb zuhatagban. Édes nyakát körbefonták, kedves kezét megbéklyózták. Eddig húnyt hidegkék szeme felpattant s kérdőn-kérőn nézett villámló pupillám mögé. De nem volt ott már semmi. Ág-kezeim szorosra záródtak, s azt mondta nekem az örök némaság előtt utoljára: szeretlek. Én is szeretlek, kedvesem. Szeretlek. Halálosan szeretlek.
Elernyedt testét elnyelte a mállott föld, üveges-kék szemével sírón-kérőn-fájón meredt rám. Nézett, de már nem láthatott. Mennyit szenvedtem miattad, mennyit szenvedtem. S most 'halált virágzott a türelmem'...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)