Heldenstod I.

Egy verssorozatot indítok most. 6 bejegyzésből fog állni, egy régi barátnőm régi verseiből. Nem profi irodalmi munka, de nagyon szép képek és inspiráló gondolatok vannak benne számomra. Íme az első:





















Az idő kopog elkorhadt vállamon,
várja, hogy szívébe szúrjam üszkös láncaim.
A Hold mögé rejtettem kincseim,
az elfeledett szavak ízét: feljegyeztem,
hogy lássam kihunyt lelkünk egykori ropogását,
Már nem él, de még érez.

Pipacsképű napsugár táncol arcomon,
szemembe önti minden bánatát,
Könnyek csorognak le, sovány patakok,
hogy éltessék a föld porát.
Zakatoló, kalimpáló talajszív.