Kő-hártya arcomon kiszáradtak a medrek.
Évek sírták tele folyóvá,
de rég kiapadt e tiszta forrás.
Partján romok s pár elhajított
üvegcserép,
kukába való emlékek,
szemétre vetett gyöngyszemek,
felfúvódott hulla-szeretőim
bánatos vigyora.
A magány a legkíméletlenebb eróziós erő.
Falatonként koptatja le
fél-szárnyam megmaradt csonkjait, és
bugyborékolva hörög a vérem mámorától.
Bőröm szikla barázdáiba törik csak bele
fogatlan állkapcsa.
Még mindig várom, hogy valaki
új folyót sírjon nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése