Szomjúság

Kő-hártya arcomon kiszáradtak a medrek.
Évek sírták tele folyóvá,
de rég kiapadt e tiszta forrás.
Partján romok s pár elhajított
üvegcserép,
kukába való emlékek,
szemétre vetett gyöngyszemek,
felfúvódott hulla-szeretőim
bánatos vigyora.
A magány a legkíméletlenebb eróziós erő.
Falatonként koptatja le
fél-szárnyam megmaradt csonkjait, és
bugyborékolva hörög a vérem mámorától.
Bőröm szikla barázdáiba törik csak bele
fogatlan állkapcsa.
Még mindig várom, hogy valaki
új folyót sírjon nekem.

Heldenstod VI.

(a sorozat előző részei: I., II., III., IV., V.)





















Kinyújtott karom a térben.
Szemem az eget kémleli s
irigyli az egymásba égő bolygók
mosolyát, soha nem bántam
ennyire, így, hogy ugrált körülöttem
egy gőgös atom,
s csak egy szó kellett volna,
s akkor semmi. Vége.

De bánatában alakot vált,
kísér, akárhová is megyek,
fáradt ajkam lehel néma szavakat.
Csak a karomat fogd meg
és rend lesz a káoszban.
Rend és fájdalom.

Bolygóink talán összeérnek,
összemosolyognak a lidérces fényben,
S akkor az atom elemeire esik szét,
De a rend bennünk tovább él,
míg meg nem bomlik agyunk, s újra szülnek
egy gyilkos atomot.

Heldenstod V.

(a sorozat előző részei: I.,II.,III., IV.)








Tudom.
Tudtam, s mégis.
Öregarcú bogarak vitték el. S mások is.
Korszakok, történelem, a környezet.
Az anyag van ellenem.
Csak az anyag.
Mert Te velem vagy.
De ezt nem mondom el soha többé.
Bezárom. Magamba iszom. Bezárom.