Kinyújtott karom a térben.
Szemem az eget kémleli s
irigyli az egymásba égő bolygók
mosolyát, soha nem bántam
ennyire, így, hogy ugrált körülöttem
egy gőgös atom,
s csak egy szó kellett volna,
s akkor semmi. Vége.
De bánatában alakot vált,
kísér, akárhová is megyek,
fáradt ajkam lehel néma szavakat.
Csak a karomat fogd meg
és rend lesz a káoszban.
Rend és fájdalom.
Bolygóink talán összeérnek,
összemosolyognak a lidérces fényben,
S akkor az atom elemeire esik szét,
De a rend bennünk tovább él,
míg meg nem bomlik agyunk, s újra szülnek
egy gyilkos atomot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése