Isten vacsorája

Zsíros a húsom
megkeseredett hugysárga zsír
tegnap tövig nyomtam belé a (hulla)zsákvarrótűt
mire csontot ért
meggörnyedt elvásott csonkot
ezen röhögtem teli szájjal
szétrepegetett hátbőrcafatokkal
gubóztam be magam
aznap
a felhőkből híg ürülék hullott alá
s az embereken akik
az újságpapír(szemfedél) alatt szunnyadtak
legyek lakmároztak
kivillant az ajaktalan műfogsor a takarók alól
aznap
tövig vágtam a pengét a körmük alá
szaru(koporsó)t faragtam
a zsírevéstől szétrepedt
hártyaszárnyas dögöknek
s vizeletet sírtak
a kirántott szembe vezetett kanülök
aznap
minden megmérettetett
súlyra
és
minőségre
aznap
cuppogott a sok megerjedt szerv
az isteni izzadtságban
aznap
zsigerek folytak le a csatornákba
aznap
megüresedtek a járdaszegélyek
aznap
egy jót zabáltam a nyomorúságból


(Mintha kicsit ki lettem volna készülve idegileg az orvosin... Még nekem is felfordult a gyomrom attól, amit akkoriban írtam. :D)

Vad, fekete éjszaka

Hugh Macdiarmid: A sövény mögött
Szili József fordítása

Vad, fekete éjszaka volt.
s elűztük a sötétet
határtalan nagy fénnyel.
Vad, fekete éjszaka volt,

Mi megbújtunk szívében
de a fagyból csak annyi
ért minket, hogy hevünktől
ne tudjunk megolvadni.

Vad, fekete éjszaka volt,
de a szélrohamok
zúgásán át a szívünk
győzelmesen dobolt.

Vad, fekete éjszaka volt,
s a kerek földből alánk
csak annyi kellett, hogy tudjuk:
létezik a világ.

[Reggel ölébe ültetett a bánat...]

Reggel ölébe ültetett a bánat.
Nyugtatóan csitítgatott, míg
arcom teliholdja hamvadt
csontos tenyerén.

Az éhség hozta ide és
a félelmemre szomjazott.
Lesben várta a napfelkeltét.

Bennem pulzált a harag:
miért hagytam a nyomorúságot
vágósúlyra hízni?

Heldenstod VII. (utolsó rész)

(a sorozat előző részei: I., II., III., IV., V., VI.)





















Határok nélkül

Skizofrén arcomat vízbe merítem
és iszapba. Lassan elfárad a szemem,
noha mégis figyelek
a bordáim közé
metszed ovális alakba
vigyázó szemem.

Mielőtt elmész, s
mielőtt elmegyek, homokként szórj
paranoid perceket,
hogy sejtemig szédüljek bele.
S ne tudjam, hol végződik
S hol kezdődik
értelmem tudathatára.

Gyermekként éreztem
e tudattalan partnélküliséget,
Ahogy ültem homokcsészémmel
egyre beljebb világomba.
Minden percet képzetem lüktetett át,
S te kénytelen szürcsölted a
Homokteát.

Szomjúság

Kő-hártya arcomon kiszáradtak a medrek.
Évek sírták tele folyóvá,
de rég kiapadt e tiszta forrás.
Partján romok s pár elhajított
üvegcserép,
kukába való emlékek,
szemétre vetett gyöngyszemek,
felfúvódott hulla-szeretőim
bánatos vigyora.
A magány a legkíméletlenebb eróziós erő.
Falatonként koptatja le
fél-szárnyam megmaradt csonkjait, és
bugyborékolva hörög a vérem mámorától.
Bőröm szikla barázdáiba törik csak bele
fogatlan állkapcsa.
Még mindig várom, hogy valaki
új folyót sírjon nekem.