Átélni a hajnalt

Csomós már minden köteg
meg-megakad a szalag
még megpróbálod kifújni
évezrednyi hamusúlyt mi reáragadt
MIELŐTT LEVETTÉK A FEDŐT A VILÁGRÓL
Lencsébe odaköt szemcsés atompor
kiesik mindjárt húzza kifelé egész agyvelőt
szippantja
a vákuumba
az éjszaka ürességégbe
MIKOR LEVESZIK A FEDŐT A VILÁGRÓL
Még utolsót krákog a pacsirta
aszály-élő szemekre hunyorog
kicsiny testek csillagtüze
...
MIKOR NINCS FEDŐ A VILÁGON
Ilyenkor esik térdre a vak
ilyenkor gyújt lámpást ki fél
Sikító paranoia virágzik
Orgiális ténfergések a mélyben
mert ilyenkor nincs fedő a világon
most mindent lehet
most féljen aki félhet
üvöltsön kinek még nem szakadt meg gigája
fusson ki még nem béna
NINCS FEDŐ A VILÁGON
nemsokára nem így lesz
most szabadon szerethetsz és szabadon gyűlölhetsz
míg be nem vered ostoba fejed rózsaszín pamacsok
kipárnázott betonkövébe
hol minden gyönyörű
hazug mennyek dünnyögése
Lassan csúsztatják mint a szemérmet
vissza vissza vissza
a FEDŐT A VILÁGRA
szétcsapják a hűs vizen olaj szabadság illúziót
és akkor
...
Átéled a hajnalt
tiszta fejjel szűzi méhhel
elfeledsz izzadt sötétséget
elfeledsz orgiát s félelmet
szeretetet gyűlöletet
De akkor mi marad?
Marad a gyönyörűséges reggeli érzése a nirvánának.


(Így "hajnali" fél 1kor aktuális is valamennyire, kicsit utalok benne egy akkori könyvélményre: Dean R. Koontz: Rossz hely)

Heldenstod III.

(a sorozat előző részei: I.,II.)

Fakó, szürke-hideg vállamon;
Mozdulok és Mozdulsz,
Én elbújok szemedben, kutatok gyémánt könnyek után.
De üres a szemed...Tán eltékozoltad sok évvel ezelőtt,
s kérted a Napot, örökre igya ki... Szárítsa fel maró táncukat.
Vállamra hajtod fejedet, érezlek minden ízemmel,
Érzem, ahogy a tested könyörög tiszta érzelmek iránt.
Oh, bárcsak egy cseppet adhatnék áradó könnyeimből,
hogy legalább most érezz, hogy legalább most fájjon ez a gyönyörűség,
hogy fohászkodj a Naphoz: Add vissza drága kincseim!
- csak egy ezrednyi pillanatra -
érezhetnéd, amit éreztem e hazug-
tiszta, fájó-édes akkori percben.

Heldenstod II.

Előző rész: I.

 














Halott leszek holnap nagyon,
Talán mozdulatlan fakó-fehér.
De ma még betegek közt hanyatlok
A tér fogságában.
Nyújtózom, kúszom a föld felé,
Ereim már behálózzák a talajt
Beteg testemet hozzá láncolva.
Valamit még tartogat a gyönge föld,
Talán sejtjeivel építi megfáradt lelkemet.

Újabb nyakék

Azt hiszem függőségi problémáim vannak az ékszerekkel kapcsolatban... Most egyik kedvenc kézművesemtől, Lariontól rendeltem egy gyönyörű nyakéket. Már alig várom, hogy megérkezzen!

Heldenstod I.

Egy verssorozatot indítok most. 6 bejegyzésből fog állni, egy régi barátnőm régi verseiből. Nem profi irodalmi munka, de nagyon szép képek és inspiráló gondolatok vannak benne számomra. Íme az első:





















Az idő kopog elkorhadt vállamon,
várja, hogy szívébe szúrjam üszkös láncaim.
A Hold mögé rejtettem kincseim,
az elfeledett szavak ízét: feljegyeztem,
hogy lássam kihunyt lelkünk egykori ropogását,
Már nem él, de még érez.

Pipacsképű napsugár táncol arcomon,
szemembe önti minden bánatát,
Könnyek csorognak le, sovány patakok,
hogy éltessék a föld porát.
Zakatoló, kalimpáló talajszív.