DeerWoman

[Találtam véletlenül egy jó régi novellámat...Beteszem ide, hátha felfedez a Tiffany vagy a Romana könyvsorozat.:D Nem is tudom, hogy szörnyülködjek-e rajta, vagy elégedett legyek a szakítás utáni kulturált bosszúterápiámtól. Mindenesetre jó olvasgatást!]

Imádom a késő-tavaszi időt. Ahogy körbevesz a lágy, de még nem tolakodó melegével, ahogy az orgonák s akácok intenzív illata csiklandozza orrom, ahogy a rigó ugrál lábam előtt a buján zöldellő fűben. De amit igazán legjobban szeretek benne, azok a szeszélyes záporok, amik megajándékoznak szinte minden másnap mélabús zokogásukkal.
Aznap is felhők osontak a láthatáron, még csak ígérve a zivatart. Mi nem hittük el nekik. Hiszen minden egyes pillanat drága volt nekünk, amikor érezhettük egymást testközelből is.
Nagyon sokat dolgozott. Nekem már-már lelkiismeretfurdalásom volt, hogy én még nem dolgozom, s nem fáradok el úgy, ahogy az ő teste-lelke. Tiszteltem a szorgalmáért: mindenkiben ezt kerestem őelőtte is. De nemcsak ezt találtam meg benne: a másik felem volt. Már azelőtt szerettem, hogy megismertem volna. Furcsán hangzik, elhiszem, de tudtam, hogy minden egyes nap ott van ő is a városban, s vágyakoztam arra a pillanatra, mikor végre megláthatom, megszólíthatom, megismerhetem. Sokat kellett várnom, mire türelmem gyümölcsöt érlelt. S sokat szenvednem miatta. Talán jobb is volt így, talán jobb volt, hiszen így megbecsültem a drága pillanatokat, mikkel megajándékozott.
Nagyon szerettünk az erdőben sétálni. Csak csendesen, finoman lépdelve egymás mellett. Nem szóltam, nem szólt. Eltávolodtunk a külvilágtól, nem zavart minket a sok kívülről ért bántás és az állandó zaj. Ketten voltunk a nyugalom elfeledett erdejében. A mi némaságunk nem kínos csend volt, hanem a tiszta bizalom egymás iránt.
Már nagyon messze jártunk az ismert világtól, már nagyon mélyre süllyedtünk a rengetegben. Az ég csak apró foltban látszott, tengerszem a lombhegyek hasadékain. Nem láttuk a közelgő égszakadást, csak a finom vibrálás nehezedett ránk a párás légben. Puha mohapárna ringásában ültünk, szemben egymással, felittam tekintetének minden rezdülését. Az övé voltam, csak az övé, teljes valómban.
Mintha a súlyos levegő s a tapintható elektromosság egyszerre csapott volna a természetbe s belénk: egyszerre zengett az első villám dörgése s egyszerre csattant az első szenvedélyes csók. Drága csók volt, a bensőm mindig sírt örömében, ha ajkamhoz ért. Gyengéden ölelt, mint mindig, s szinte már elfeledtem az első kudarcokat, mikor nem szeretett engem. Akkor is szomjaztam az érintését, s meg is tette mit kívántam. De féltem, mit hoz a következő pillanat, féltem, az a gyakran látott szörny ismét támad: a Visszautasítás. Igen, szinte már elfeledtem, s szinte már őszintén feloldódtam az ölelésében.
Komolyan, sírt a lelkem mikor láthattam, mikor hozzáérhettem: az öröm s a múlandóságtól való félelem könnyei voltak. Most zokoghattam, most kínozhatott a bizonytalansággal. Mert most kincset rejtettünk a folyton szökő percekbe. Lágyan simított, óvó könnyedséggel, vigyázva, hogy meg ne sértsen, meg ne bántson.Ujjaim kósza hajával játszottak, soha meg nem unva a cirógatást. Duzzadó rügyek,selymes érintések szőtték mosollyá a pillanatot. S a villámok egyre vadabbul cikáztak. Átadták testünknek az őserőt, miért eljöttünk ide. Gyógyultunk.
Mindig meggyógyított. Nem tudom, hogyan, de ha végigsimította kezével a fájó részem, mintha nem is fájt volna sohasem. Talán tényleg létezett benne a táltosok ősi vére? Lehet. De mindig segített. Igyekeztem meghálálni s ámítani magam, hogy sikerülhet lemosnom sebeit. Itt az erdő mélyén, a villanó ég alatt, szerettem volna hinni, hogy megpihen ő is ölemen. Én mindent megtettem. S mire hatalmas cseppekkel meglódult a késő-tavaszi eső, már nemcsak a lelkem, a testem is egy volt vele. Nem,nem csak ez. A Létem maga volt az övé. Vajon akarta ezt? Vajon ő is így akarta?
Ránk omlottak a szürke fellegek, verték húsunkat a vízfolyamok. Térdeim a mohaágyon. Magam előtt csak őt látom. Gerincét ősöreg tölgy támasztotta. Földből kimeredő gyökerek. Szikár vállát verdeste nedves-halott-csöpögő hajam. Most is bizsergek, ha arra az elemi lüktetésre gondolok. Sóhajok...
Éreztem, ahogy életre kelnek a gubancos gyökerek az egyre szigorúbb zuhatagban. Édes nyakát körbefonták, kedves kezét megbéklyózták. Eddig húnyt hidegkék szeme felpattant s kérdőn-kérőn nézett villámló pupillám mögé. De nem volt ott már semmi. Ág-kezeim szorosra záródtak, s azt mondta nekem az örök némaság előtt utoljára: szeretlek. Én is szeretlek, kedvesem. Szeretlek. Halálosan szeretlek.
Elernyedt testét elnyelte a mállott föld, üveges-kék szemével sírón-kérőn-fájón meredt rám. Nézett, de már nem láthatott. Mennyit szenvedtem miattad, mennyit szenvedtem. S most 'halált virágzott a türelmem'...