Kétségtelen, hogy az összes horrorfilm műfaj közül a zombifilmek állnak legközelebb a szívemhez. A szórakoztató jellegük mellett miért lehet őket szeretni? Az alap történet egy igazi ítélet napot hoz el, és nem tudni, mi okozza ezt az egész apokalipszist, csak belecsöppenünk az egész szörnyűségbe. Amikor a pokolban már nincs hely, a holtak majd köztünk járnak...Tulajdonképpen ha a pontos kiváltó okot nem is tudjuk, mindig az emberi bűnök következményének lehetünk tanúi. Sokszor kifejezik ezek a filmek azt is, hogy mennyi hasonlóság van egy zombi és a fásult életet élő modern ember között. Ennek a két dolognak ébresztőnek kellene lennie, nem? Egy másik, amit szeretek ezekben a filmekben: hiába tesznek félre minden hétköznapi normát és küzdenek a végsőkig főszereplőink, SOHA nem lehet happy end. Lucio Fulci filmje egy igazi klasszikus a műfajban, legalább annyira legendás, mint George A. Romero Holtak-trilógiája. Kicsit érdekes, hogy ez így alakult, hiszen eredetileg egy pénzcsináló iparosmunkának készült, aminek egyszerűen azért lett Zombi 2 a címe, mert nem jutott jobb eszükbe. Zombi 1 tehát nem létezik, vagyis Romero Olaszországban Zombi címen bemutatott filmjét tekinthetjük csak előzménynek (valójában a Holtak hajnaláról van szó). Mindezek ellenére sikerült az amerikai élőhalottakon jóval túlmutató alkotást létrehozni. Már a nyitózene hátborzongató taktusai megalapozzák a hangulatot. Az egyik kedvenc horrorfilmzeném is egyben. Rögtön a közepébe vágunk a történetnek: New York kikötői felé sodródik egy elhagyatott hajó. Találnak egy ismeretlen holttestet is, de még a hajótulajdonos lányának segítségével sem sikerül kideríteni a titokzatos esemény hátterét. Így hát elindul a hölgy egy újságíró társaságában apja utolsó ismert tartózkodási helyére, az Antillák közelében fekvő alig felderített kis szigetre, Matulra. Egy nászutas párocska hajójára kéredzkednek fel, így újabb két potenciális zombikaja kerül a képbe. Útközben igen érdekes és egyedülálló jelenetnek lehetünk tanúi. A tenger mélyén bukkan föl egy élőhalott, ami jobb híján egy cápába próbál beleharapni! Nem lehetett veszélytelen leforgatni ezeket a kockákat...
Megérkezünk a szigetre. Itt Dr. Menarddal és feleségével ismerkedhetünk meg. A doki elszánt, de reménytelen kísérleteket folytat a helyi kórházban. A bennszülöttek a voodoonak tulajdonítják a holtak átváltozását, ám ilyen babonák nem lehetnek valóságosak, igaz? Orvosi tényekkel kell bizonyítani a járvány eredetét, ám Menard nem halad előre a vizsgálódásban. Közben egyre több zombi lesz, akik egyre közelednek. Első baljós jelként a zuhanyzó ablakán nyuládozó rothadó kezet láthatjuk, amint a meztelen friss husira gerjed éppen. A sok pucér nő sosem hiányozhat egy olasz horrorból.:) Pár percen belül meg is kapja amit akart, az addigi filmtörténet legkegyetlenebbnek bélyegzett jelenetében. A feleség szemének kiszúrásáról van szó:
Nem sokkal később egy igazi vasárnapi ebédnek lehetünk tanúi. Szegény nőre nem tudom hány csirke belsőségeit tették rá, de egynél több mája volt, az biztos. :D
A gondok egyre csak sűrűsödnek. Dr. Menard a kórházban nem halad semmit, a zombik egyre csak közelednek és körbe is veszik főhőseinket. Ha mindez nem lenne elég, még a spanyol hódítók is felkelnek sírjaikból. Elhihetitek, hogy kellemes állagban tértek vissza. 1979-ben járunk, tehát a sok-sok természetellenesen piros művér, a hemzsegő férgek és a smink helyett használt, szemüreget mélyítő maszkok kötelező kellékek. A borzalmas mészárlásokat premier plánban nézhetjük végig, a kamera nem fordul el az utolsó pillanatban...A feszültséget a sok váltakozó totálplán is fokozza, ez végigkíséri az egész filmet.
Szereplőink stressz szintje eléri a maximumot. Bár a sétáló halottak lassúak és csak vállal lökdösik az ajtót, de nagyon harapós kedvükben vannak. Ráadásul nem ilyen filmeken nevelkedett főhőseink nem vágják le azonnal, hogy csak egy fejlövés lehet hatásos. Megjelenik a zombivá vált barátnő is, de a szerelmünket nem végezzük ki ugyanolyan hidegvérrel, ugye? A túlélésért pedig muszáj áldozatokat hozni...Végül ketten megmenekülnek egy hajón, de New York felé közeledve érdekes híreket mondanak be a rádióban. Már amíg le nem vadássza a rádióst is valami...
Az igazi olasz élőhalott születésének lehettünk tanúi a film alatt. A mester további két művet mutathat fel ebben a műfajban: Paura nella cittá degli morti viventi (A zombik városa) és a The Beyond (A pokol hét kapuja) címűt. Nem tudnám eldönteni, melyik a legjobb, mindhármat imádom és bármennyiszer újra megnézem. Ezt a bejegyzést pontosan annyi ideig írtam, amennyi a film időtartama volt.:) A cikk eredetileg a Zombiebuzi oldalra készült,
itt elolvashatjátok a bővebb verziót!
Kétségtelen, hogy az összes horrorfilm műfaj közül a zombifilmek állnak legközelebb a szívemhez. A szórakoztató jellegük mellett miért lehet őket szeretni? Az alap történet egy igazi ítélet napot hoz el, és nem tudni, mi okozza ezt az egész apokalipszist, csak belecsöppenünk az egész szörnyűségbe. Amikor a pokolban már nincs hely, a holtak majd köztünk járnak...Tulajdonképpen ha a pontos kiváltó okot nem is tudjuk, mindig az emberi bűnök következményének lehetünk tanúi. Sokszor kifejezik ezek a filmek azt is, hogy mennyi hasonlóság van egy zombi és a fásult életet élő modern ember között. Ennek a két dolognak ébresztőnek kellene lennie, nem? Egy másik, amit szeretek ezekben a filmekben: hiába tesznek félre minden hétköznapi normát és küzdenek a végsőkig főszereplőink, SOHA nem lehet happy end. Lucio Fulci filmje egy igazi klasszikus a műfajban, legalább annyira legendás, mint George A. Romero Holtak-trilógiája. Kicsit érdekes, hogy ez így alakult, hiszen eredetileg egy pénzcsináló iparosmunkának készült, aminek egyszerűen azért lett Zombi 2 a címe, mert nem jutott jobb eszükbe. Zombi 1 tehát nem létezik, vagyis Romero Olaszországban Zombi címen bemutatott filmjét tekinthetjük csak előzménynek (valójában a Holtak hajnaláról van szó). Mindezek ellenére sikerült az amerikai élőhalottakon jóval túlmutató alkotást létrehozni. Már a nyitózene hátborzongató taktusai megalapozzák a hangulatot. Az egyik kedvenc horrorfilmzeném is egyben. Rögtön a közepébe vágunk a történetnek: New York kikötői felé sodródik egy elhagyatott hajó. Találnak egy ismeretlen holttestet is, de még a hajótulajdonos lányának segítségével sem sikerül kideríteni a titokzatos esemény hátterét. Így hát elindul a hölgy egy újságíró társaságában apja utolsó ismert tartózkodási helyére, az Antillák közelében fekvő alig felderített kis szigetre, Matulra. Egy nászutas párocska hajójára kéredzkednek fel, így újabb két potenciális zombikaja kerül a képbe. Útközben igen érdekes és egyedülálló jelenetnek lehetünk tanúi. A tenger mélyén bukkan föl egy élőhalott, ami jobb híján egy cápába próbál beleharapni! Nem lehetett veszélytelen leforgatni ezeket a kockákat...
Megérkezünk a szigetre. Itt Dr. Menarddal és feleségével ismerkedhetünk meg. A doki elszánt, de reménytelen kísérleteket folytat a helyi kórházban. A bennszülöttek a voodoonak tulajdonítják a holtak átváltozását, ám ilyen babonák nem lehetnek valóságosak, igaz? Orvosi tényekkel kell bizonyítani a járvány eredetét, ám Menard nem halad előre a vizsgálódásban. Közben egyre több zombi lesz, akik egyre közelednek. Első baljós jelként a zuhanyzó ablakán nyuládozó rothadó kezet láthatjuk, amint a meztelen friss husira gerjed éppen. A sok pucér nő sosem hiányozhat egy olasz horrorból.:) Pár percen belül meg is kapja amit akart, az addigi filmtörténet legkegyetlenebbnek bélyegzett jelenetében. A feleség szemének kiszúrásáról van szó:
Nem sokkal később egy igazi vasárnapi ebédnek lehetünk tanúi. Szegény nőre nem tudom hány csirke belsőségeit tették rá, de egynél több mája volt, az biztos. :D
A gondok egyre csak sűrűsödnek. Dr. Menard a kórházban nem halad semmit, a zombik egyre csak közelednek és körbe is veszik főhőseinket. Ha mindez nem lenne elég, még a spanyol hódítók is felkelnek sírjaikból. Elhihetitek, hogy kellemes állagban tértek vissza. 1979-ben járunk, tehát a sok-sok természetellenesen piros művér, a hemzsegő férgek és a smink helyett használt, szemüreget mélyítő maszkok kötelező kellékek. A borzalmas mészárlásokat premier plánban nézhetjük végig, a kamera nem fordul el az utolsó pillanatban...A feszültséget a sok váltakozó totálplán is fokozza, ez végigkíséri az egész filmet.
Szereplőink stressz szintje eléri a maximumot. Bár a sétáló halottak lassúak és csak vállal lökdösik az ajtót, de nagyon harapós kedvükben vannak. Ráadásul nem ilyen filmeken nevelkedett főhőseink nem vágják le azonnal, hogy csak egy fejlövés lehet hatásos. Megjelenik a zombivá vált barátnő is, de a szerelmünket nem végezzük ki ugyanolyan hidegvérrel, ugye? A túlélésért pedig muszáj áldozatokat hozni...Végül ketten megmenekülnek egy hajón, de New York felé közeledve érdekes híreket mondanak be a rádióban. Már amíg le nem vadássza a rádióst is valami...
Az igazi olasz élőhalott születésének lehettünk tanúi a film alatt. A mester további két művet mutathat fel ebben a műfajban: Paura nella cittá degli morti viventi (A zombik városa) és a The Beyond (A pokol hét kapuja) címűt. Nem tudnám eldönteni, melyik a legjobb, mindhármat imádom és bármennyiszer újra megnézem. Ezt a bejegyzést pontosan annyi ideig írtam, amennyi a film időtartama volt.:) A cikk eredetileg a Zombiebuzi oldalra készült, itt elolvashatjátok a bővebb verziót!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése