És mégis erőt vett rajtam

Ez a vers Dylan Thomas versére akar válasz lenni...saját magamnak. Talán kicsit régi, talán kicsit sok a rím, de szeretem.

És mégis erőt vett rajtam...

És mégis erőt vett rajtam
Lelkem szívó
Vákuum-üresség
Már nincs miért ellenálljak
Rég nem vonzó
A jövő messzeség

Most minden fájdalmam kihúnyt
Idegeim
Bénán lecsüngenek
Az érzés múlt ködébe bújt
Nem tudom így
Még miért lélegzek

Szavak múlnak, mit nem mondott
Elvérző szám-
Néma, fekete lyuk.
Koponyámon eső kopog.
S a rút magány-
Miből már nincs kiút.

[nagash793:Hasadás]


Dylan Thomas:
És nem vesz rajtuk erőt a halál

És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Olybá vétetnek majd a pőre holtak,
Mint lakói a szélnek s esti holdnak;
Míg csontvázuk letisztogatva korhad,
Csillag gyúl ki könyökön s lábfejen;
Ki elveszti eszét, majd észre tér,
Ki tengerbe vész, ismét partot ér;
Szeretők halnak, él a szerelem;
És nem vesz rajtuk erőt a halál.

És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Bár a tenger örvényei alatt
Nyugosznak, holtuk meddő nem marad;
Kínpadra vonva, hol az ín szakad,
S kerékre kötve, meg nem törhetők;
Kezük között kettéhasad a hit,
S orrszarvú bűnök testüket átdöfik;
Minden széthull, de ellenállnak ők;
És nem vesz rajtuk erőt a halál.

És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Nem hallják immár a sirály jaját
S a parton megtörő hullám zaját;
Hol virág lélegzett, fejét virág
Nem emeli az esős szélbe már;
Bár nincs eszük, s feküsznek mereven,
Lényegük általüt a százszorszépeken,
S nap felé tör, amíg csak a nap áll,
És nem vesz rajtuk erőt a halál.

Mikor elment

[nagash793:Őszi ég alatt...]

Mikor elment

Az éjen mikor elment
Elapadt a nyírfák könnye
Az éjen mikor elment
Elnyíltak a bársony-kelyhek
Az éjen mikor elment
Elillant a tenger sója
Az éjen mikor elment
Kinyílt a bú-szellemek koporsója
Az éjen mikor elment
Elsötétült a holdvilág
Az éjen mikor elment
Elvitte az eső illatát
Az éjen mikor elment
A madarak önként törték szárnyukat
Az éjen mikor elment
Vérerek töltötték meg az árkokat
Az éjen mikor elment
Üresen maradt porhüvelyem
Az éjen mikor elment
Eltaposta a szívem.

Gyász (18+)

Ma egy éve, hogy meghalt kedves barátom. Mindig élő fájdalommal fogok rá gondolni. Emlékezésként olvassátok szinte még tinédzserkori novellámat, amit róla írtam. Nem egy írói műremek, de akkor ez volt, ilyen volt.

Az éjszakában

[nagash793: Folyó]


Az éjszakában

Aznap új hidakat ácsoltunk
a folyam felett
csöndesek voltak a kövek
szégyenlősek
mint a virágok
de nem engedtek át
gyönge gerincükön
betakarták az utat
mohazöld palástjukba
Királynéd lennék most
ebben a bársonylugasban
megmelengetném
vacogó szíved
betakarnálak
a múlandóság selymes
idegfonatába

Érszorított

[nagash793: somewhere]

Érszorított

Simára préseltem tüdőm
Falakra finom hamuréteg spriccel
-hozzábújok, hideg-tüzes porba-
Csomóssá válik a könnyel;
"TÉRJ MÁR VISSZA HOZZÁM"
Smaragdot dobott a zsinórra
Tiszta feddhetetlenséggel
Talpába mélyed a kő-s nem látja
mérgével, mérgével;
"KÉRJEK SÓHAJJAL?"
Meredten didergem
a málló falak közt
Huzat tépi nyálkás takaróm
Üresen hagyott csövekben füröszt;
"MESÉLJEK TÖRTÉNETET?"
Kiszáradt torkomon
most vértelenek a hegek;
"LÁSD MEG könnyből-SZAVAIM A FALON"
Aszottan csüngenek az erek..
Önnön pusztámban némán
Szorítnak a záródó kövek..
"így van ez, nélküled
van ez így: nem Veled"

Eredetileg válasz volt egy másikra, ezért az idézőjelek. De magában is megállja a helyét szerintem.

S ez a keserű tánc

[nagash793: Whore]

S ez a keserű tánc

Fagyos tövisek szorulnak
AJKADRA
belevéreznek
ér-halál-pincéimbe
KÍNZOL
a némaság
magasra szökő ajtajaival
oly kihívóak a lakatok rajt
oly elvérzőek a pántok
idegszálaiddal magadhoz kötözöl
AZ ELMÚLÁSBAN
nézd milyen szépek
a rothadó árvácskák
SZÉTFRÖCCSENNEK
elmállott leveleimen
tolltalan madárkák éjféli éneke
zengő akkordjaikban
a bánatom kacagása
FÁZNAK
kitakaróztam a csupasz falaknak
keringőzve nézik
A JELEKET AZ ARCOMON
milyen izgató ez a szag
a halott szerelmek illata

Éjbevilágló

[nagash793:white sun]

Éjbevilágló

Piszkos-fehér fény a fagyos éjszakában
Legmélyebben felszikrázó látomás
földön ülő csillagokon megtört szárnyalás
--Nézz bele veséjébe
nézd a köveket
gyémántjai azok,
törött üvegek--
Fagyos éjszakában
leül csillagjai mellé
szeretgeti őket
és kitépi velejükből
éltetőjüket
--tiszta kegyetlensége
hideg
és fehér--
Csendesen önszánva vár
míg belepi a mocskos dér
Csendesen tán sajnálva
vér-test-telen vér.
--mocskos ő magával
s nincs idő,
nincs idő a tisztulásra--
várja várja várja
tiszta dér belepje
fehér maradjon
legalább
szaggatott ruhája.

Vihar ringatja..

[nagash793:Demonflower]

Vihar ringatja..

Lágy hártyaszívek suhognak
Selymes szálakban hulló zivatarban
Embrióba csavarodó
Égi nyomorban
Körülhintve finom porral
Ráncos víznek csomóival
-Lebeg-
[magzatod lennék magzatod vagyok]
-Lebegek-
Finomfűzött zsinórok
Összefolyó artériák
Gyengéd-szeretett béklyóiban
Súlytalanul
Éterhamu gubancában
Tekergőzünk karmolva-ölelten,-
Tenyerünkbe szorítva a végtelen

Haikuk

Szerelem-ciklusom:

Kába

Marva lép a Lét
De nem méreg volt ez,ím
Gyógyulást hozott.


Vadromantika

Hív szerelmes pár
Ködmosta erdő ölén
Ős násztáncot jár.


Csalódás

Elhervadtam, mint
Korán kifeslett rózsa
Tavaszi fagyban.


Önsajnálat

Csendes roppanás:
Vállamra veszem most át
A világ baját.


Sosem hal meg

Bízz,s nézz az égre
Mindig jön majd új hajnal
Dermesztő éjre.

A nő, aki isteneket szült

[nagash793 - Szárny/Wing]

A nő, aki isteneket szült

elázott tollakkal gubbasztok az ágon
melleimet befedte a hideg eső
kihűlve és
nehezen inhalálom a mocskos párát
a csatornából szálló
forró kénköves vízgőzt
...
zivatarlélegzet
...
lemenőben a nap
és
nem ismerek már magamra
a folyótükörben
a csöppnyi örvénylésben
elvesznek vonásaim
kibicsaklanak
gyönge szárnyaim
...
lemondó kétségbeesetlenség
...
emlékszem az utolsó
repülésemre
villámok cikáztak ősz-toll-fejem
fölött
nyálkás bőrtestem
fehéren világított
a nyirkos felhők
zord sötétjébe
...
apokalipszistünemény
...
néztem zöldfényű madárszemmel
mint potyognak alá
mit sem sejtő földi testekre
szigorúan eső
istengyermekeim
fáradt méhem gyümölcsei
...
torz csókolhatatlanságban
...
világmagzataim
torkomba kaptak
szárnyamba martak
amint ereszkedtem
a hazugságok hídfőjére
könnytelen
mosolytalansággal simítottam
áruló hajukat
...
anyai agytrauma
...
lement a nap
és már
nem ismerek magamra
de ti éltek
mit sejtő földiek pupillatüzében
éltek
a talmi csillogások
ősi tükrében
...
boldogság?

Megsemmisülés

[nagash793:The last storm before winter]

Prelude (szemlehunyás a megsemmisülés előtt)

Lépek
csöndes kis ösvény
színes pávamadarak
röppennek nyomom előtt
mindenben béke
Megnyugvás

fájt a gyomrom
megfeküdte
a sok irgalmatlanság
de többé már
nem kell táplálék
levegő kell
vaníliaillatú hűs szél
vaníliaillatú fagyos kielégülés
ijedt őzszemű tollak
sárga foltokon tűnnek fel
a hegyek szigorú sziklameredélyei
felrepegetett nyíló virágsebek
meredező porzó-varratok
összeforrt fuldokló páfrányszájak
tépi a hajam
a sikoltó erdő
a rettegő növényrengeteg
ma mind egyek leszünk
de én már nem félek

Lépek
kiáltozó ösvények
pánikban verdeső esőmadarak
mindenben ott van
a dinamikus diszharmónia
a szakadék szélén túli
Megnyugvás.

Horgolt drótcsodák

Ilovay Zsuzsanna ékszerkészítő iparművész a 80-as években fejlesztette tovább azt a sajátos, egyedi technikát, mellyel különleges, fémszálból hurkolt ékszereit készíti.

A hagyományos eljárásoktól eltérően, a hidegen megmunkált ezüst vagy sárgaréz szálból - néha igény szerint aranyból is -, hurkolással alakítja ki a különböző formákat, melyekből végül nyakláncok, karkötők, gyűrűk, kitűzők, diadémek születnek. Ékszereinek díszéül mindig természetes anyagot, féldrágaköveket, üveggyöngyöt, kagylót, fát, tollat használ.

Motívumvilágában felfedezhetők ugyan itt-ott a nagy művészettörténeti stílusok egyes elemei, de minden darab elsősorban a művész különleges belső világának lenyomata. S mint ilyenek, akár a hétköznapi viseletnek, akár alkalmi ruháknak egyedi és különleges díszévé válnak.

Ékszereivel és kiegészítőivel rendszeresen találkozhat a nagyközönség színházi előadásokon és divatbemutatókon is, hisz a jelmez és divattervezők szívesen alkalmazzák kiegészítőit és ékszereit az általuk megálmodott kreációkon.

1987 és 2003 között számos hazai kiállításon mutatta be munkáit, többek közt Budapesten, Győrött, Miskolcon. 1992-ben pedig Párizsban, a Nemzetközi Kiállításon és Vásáron is bemutatkozott. (forrás: http://ilovay-zsuzsanna.freeweb.hu, ami sajnos azóta megszűnt)

Én magam a Vörösmarty téren találkoztam munkáival a karácsonyi vásáron, és azóta is a legáhítatosabb rajongója vagyok a munkáinak.

Téli mosolyszünet

[nagash793: Ragyogás]


Arcomon a tél

Gyönyörködtessék a haragos ég
dermednek szemedben a fellegek
lepattognak
kérges ajakcserepek

Szeretnék egy törzset
mielőtt elmész
mielőtt elmegyek
velejéig vésném nevedet

-Ágyat raktam neked, rőzsemeleget-

Kis szuszogásokat éreztem az éjben
vártalak nagyon
de nem te voltál
de nem én voltam
csak orrom alá dörgöltek messzi tereket
más illatokat
más embereket

Ma, ha lement a jéggelölelt nap
visszatérsz majd;
s visszalépsz majd
elképzelt szövetségünkből
megmelegedsz házamban
de nekem itt marad
ajkamon a fagy
arcomon a tél

arcomon a tél jaj de örökre itt marad

[nagash793: winterflame]

Magányos exhumáció

Kiemellek hálók mélységeiből
mindig idegen pikkelyekkel
vergődünk kicsit
ebben a sikamlós nedvességben
-idenyáladzunk netalán-
Én lassan elengedem neveid
ha nem adnál ki mosolyomért éveket
de már rég,mi emberek
úgyis
Elvesztettük az érintéseket


Ez a két vers egy időszakban született, tavaly télen. A második Pilinszky versére játszik rá:


Pilinszky János: Különitélet

Különitélet minden éjjel.
Magányos exhumáció.
Kiemelek egy ismeretlen embert
a semmiből és eleresztem őt.

A képek alkotójának többi munkáját megtaláljátok a www.artagora.hu oldalon (Impresszum menüpont).